Kedves TeOtt!

Nem vagyok férfi, pláne nem magabiztos, de emlékszem, amikor először olvastam a címben szereplő sort a könyvben, mennyire meghökkentem annak igazságtartalmán. Simonnak, valljuk be, alapvetően igaza van. Nem szabadna cimkéznünk, nem kéne, hogy legyenek különböző "alapbeállításaink", de ettől még vannak. Ettől még tényleg az az elfogadott kép, hogy egy férfi akkor férfi, ha heteró, és a normális akkor normális, ha heteró. Minden más, ami ezen az "alapbeállításon" kívül esik, már furcsa számunkra, legyen szó bőrszínről, szexuális beállítottságról vagy bármi másról.

Tulajdonképpen én sosem voltam az a cimkézős típus. Emlékszem, egy régi barátnőm azt mondta rám, túlzottan liberális vagyok, pedig ez nem igaz - még csak abban sem vagyok biztos, pontosan mit jelent ez a szó, és hogy nem a humanistát használta-e helyette (az emlékek megkopnak, ahogy öregszünk...). Pedig én nem érzem így. Katolikus családban nőttem fel, "normális", "alapbeállított" környezetben, de valahogy a gondolkodásom messze meghaladja ezeket a cimkéket. Sosem tartottam furának az azonos neműek közti kapcsolatot, hiszen ha neki úgy jó, ha ő az adott embert szereti, ki vagyok én, hogy ítélkezzek vagy beleszóljak? Valószínűleg az önbizalomhiányom vezetett ehhez a felfogáshoz, semmi más. Nem szeretek beleszólni mások életébe, nem szeretek senkit sem zavarni, senkinek sem útban lenni, próbálok minden konfliktust másokkal messziről elkerülni... Sőt, igyekszem mindig ahhoz ragaszkodni, hogy az embernek megvan a saját élete, a saját dolgaival, ami, hogy bátyámat idézzem, mások számára SKH. Jó lenne egy ilyen SKH-alapú társadalomban élni, és ahelyett, hogy ítélkeznénk, meg petíciókat írnánk alá a melegházasság ellen, egyszerűen csak a másik ember képébe mondani, ahogy az irigy gyerekek szokták: SKH! Két pasi, két nő összeházasodik? SKH! Gyereket vállalnak? SKH! Csókolóznak az utcán? SKH! Az ő dolguk, az ő döntésük, az ő életük, az én világomat semmiben sem befolyásolják. Sosem fordult még fel a gyomrom meleg párok csókja láttán - hetero párok nyalifalija annál undorítóbb tud lenni. Nem a nemekkel van a baj, hanem a jóízlés határaival; amíg nem az embertől két centire szörcsögnek egymás szájába, mit érdekel engem, milyen neműek?

Talán tényleg túlságosan liberális/humanista vagyok.

Na mindegy. Huszonéves koromig én is "normális", "alapbeállítású" lány voltam. Mármint, mindig is a fiúk tetszettek, fiúkba szerettem bele, elkönyveltem magam heterónak, hiszen ez az alap. Néha megbámultam egy-egy lányt, abban meg semmi rendellenességet nem fedeztem fel, hisz ami szép, az szép, miért ne lehetne figyelemmel adózni neki? Aztán egy nap megismertem ŐAzt, és beleszerettem. Igen, Őaznak fogom hívni. Vagy Tevagyaznak, ha becézném. Elég béna vagyok a becenevekben... Mindegy, szóval megismertem Őazt, aki történetesen lány, és beleszerettem. Borzasztóan szerelmes vagyok. Őrülten. Ettől még nem érzem magam biszexuálisnak, mert ez az egész cimkézés dolog szerintem úgy hülyeség, ahogy van. Nem abba szerettem bele, hogy ő lány - hanem beleszerettem a lelkébe, és nem túlzottan érdekelt a tény, hogy milyen nemű. Úgy szeretem őt, ahogy van, és nem kívánom, bár fiú lenne, mert egyszerűen nem érdekel, és azt hiszem, ez kéne, hogy alapbeállítás legyen. Lelkekbe kéne beleszeretnünk, nem nemekbe. Nem kéne heterónak, melegnek, leszbikusnak, biszexuálisnak lennünk. Lehetnénk simán emberek, akik azt és úgy és ott és akkor szerethetnek, aki iránt csak megdobban a szívük... Nem látok ebben semmi rosszat, semmi undorítót.

Talán tényleg túlságosan furán gondolkodom.

Na mindegy, most ennek a szerelemnek a tragikomédiáját élem éppen. Borzasztóan nehéz, és nem azért, mert mindketten lányok vagyunk. Bár ott tartanánk már! Szeretnék ezekkel a mindennapi gondokkal, problémákkal küzdeni, mert az azt jelentené, hogy már együtt vagyunk. De attól még, hogy két ember szereti egymást, ez nem jelenti azt, hogy együtt is lehetnek... Egyrészt messze van. Olvastam a minap egy idézetet, hogy a távkapcsolat már hogy ne lenne normális, hiszen képzeljük el, milyen kicsi az esélye, hogy a Föld lakosságát nézve minden ember 15 km-es körzetben megtalálja élete szerelmét. Van ebben valami, de attól még nem egyszerű... Sőt, baromi nehéz megküzdeni a hiányával, azzal, hogy nem lehet mellettem, nem találkozhatok vele, nem ölelhetem meg, ha olyan kedvem tartja, nem nézhetek bele mélyen a szemébe, nem suttoghatom a fülébe, mennyire fontos számomra. De ha itt lakna a szomszédban, akkor sem tehetném meg: kapcsolatban van ugyanis, elég régi párkapcsolatban egy fiúval, és ez az, ami megöl igazán. Ez vezetett rá, hogy végül elkezdjem ezt a blogot, mert szerettem volna kisírni valakinek a bánatomat, mégsincs senki a környezetemben, aki megértené ezt. Nem dobná el a kapcsolatát, mindegy, mennyire haldoklik már, valami olyan bizonytalan és bonyolult dologért, mint én. És egészen eddig azt hittem, ez rendben van, talán azért, mert egészen eddig türelmes voltam. De ma valahogy mintha igazán megértettem volna ennek a gesztusnak a jelentését - vagy csak szar napom van / vagy csak elfogyott a türelmem. Mindenesetre ma fáj. Baromira fáj, hogy az, aki számomra AZ, aki számomra az igazi, akiért hajlandó lennék cimkézni magam, szembe menni minden alapbeállítással, minden normával, az egész világgal.. Aki számomra az igazi és a legfontosabb, annak nem jelentek annyit, hogy ő is így érezzen. Tudom, hogy szeret engem, és tudom, hogy törődik velem. Mégsem dob el mindent és mindenkit, hogy velem lehessen. Mégsem löki félre az összes akadályt, hogy értem szaladhasson. Mégsem küzdi át magát mindenen. Annyira nem vagyok fontos, hogy megoldást keressen a helyzetre. Annyira nem akar engem, hogy szakítson értem a jelenlegi életével - én viszont pontosan ennyire szeretem őt, akarom őt, és ez a tudat annyira fáj, hogy darabokra szaggat.

Szeretnék annyira fontos lenni, hogy velem akarjon lenni, és ne csak akarjon, hanem tegyen is érte, mutassa ki. Szeretnék nem csak lopott, elszórt bókokat kapni, hogy ne bántsuk meg a harmadik félt. Szeretnék én lenni az első és az egyetlen, akiért küzdenek, aki megér annyit, hogy érte nyúljanak - olyan fájdalmas mindig csak nekem teperni, nekem nyúlni... Soha senki nem szeretett eléggé ahhoz, hogy ezeket megtegye értem. Mindennél jobban vágyom rá, hogy valaki megőrüljön értem annyira, hogy ne akarjon józanul gondolkodni, vagy várni, vagy taktikázni, és ne féljen a következményektől, csak kövesse a szíve által diktált, ellenállhatatlan vágyat. Hiszen én is ezt teszem! Én sem gondolkodom józanul, én sem félek attól, mit hoz a jövő, és én sem tudok ellenállni ennek a szerelemnek.

De még ennél is jobban szeretném, ha a személy, aki mindezt megadja nekem, Őaz lenne... Mert számomra Ő az.

Szeretettel,

Ana