Van egy anime, Méz és lóhere a címe (Hachimitsu to Clover), és bár sosem láttam az elejétől a végéig, nagyon sok idézet és jelenet van benne, amit szeretek. Az egyik kedvencem a következő:

To wish for your own happiness is sometimes coupled with another person’s unhappiness. What exactly should I pray for?

Szerencsére eddig még sosem kerültem abba a helyzetbe, hogy átérezzem ezt a gondolatot, de mindig is tetszett a mondanivalója. Ma rájöttem, hogy már kezdem érteni, mire gondolhatott Ayumi - bár ő a viszonzatlan szerelemmel küzdött az animében, a viszonzott viszonzatlan szerelem (vagy viszonzatlan viszonzott szerelem?) sem sokkal könnyebb, amiben érzem magam. Néha előtör az önző énem és azt kívánom, szakítson már Őaz a fiújával, hiszen haldoklik a kapcsolatuk és itt vagyok én. Aztán amikor órákra tűnik el, hogy filmezzenek, vagy közös programot csinálnak, akkor hatványozottan ezt kívánom, hiszen fáj, hogy annak ellenére, ami köztünk épülget, még mindig szereti őt. Néha pedig előtör a normálisabb, racionálisabb énem, amelyik pontosan a fenti módon gondolkodik: hiszen azt kéne néznem, mi a jó számára, mi teszi őt boldoggá. Ha szerelmes, miért kívánnám, hogy szakítsanak? De ha én is az vagyok, miért ne tegyem? Akkor most pontosan mit is kéne kívánnom?

Sajnos többször vagyok önző, mint racionális. Többször jutok arra a konklúzióra, hogy én igenis boldogabbá tudnám tenni, többet tudnék neki kínálni (aztán ilyenkor megszólal a cinikus énem: persze, mi többet? Se házasság, se gyerek, se vállon veregető rokonok...), mint a fiúja, és ilyenkor fáj, dühös vagyok, türelmetlen, meg minden más bajom van. Hiába fogom fel józan ésszel, hogy az ő boldogsága kéne, hogy számomra az első legyen, attól még néha igenis feltör belőlem a gyerek, aki egész egyszerűen csak annyit kérdez: és az én boldogságom? Azért ki fog imádkozni?

Van úgy, hogy boldogságot kívánni magamnak ugyanaz, mint boldogtalanságot kívánni valaki másnak. Mint egy érme két oldala.

Szeretettel,

Ana