Kedves TeOtt!

Rég nem írtam, úgy volt, hogy nem is fogok már többet. Lefoglalt, hogy bőgjek és gyötrődjek, két nappal ezelőtt azonban már nem bírtam tovább és kifakadtam Neki. Ha szeret, miért nem adja jelét? Miért nem ír rólam soha? Miért nem beszél rólam senkinek? Miért van még mindig a fiújával? Eljött az a pont, hogy annyi érzelmet gyömöszöltem a lezárt ajtóm mögé, hogy nem bírtam el őket. Féltékenység, harag, irigység, szerelem, megbántottság... amint egy kicsit is kinyitottam az ajtót, hogy kiengedjem, ami mögötte van, jött minden. Ráborítottam úgy 50-60%-át talán a dolgoknak, és végre megkaptam tőle a választ.

De őszintén írom neked, hogy barátként szeretlek inkább, ebben biztos vagyok.

Nem tudom, ebből mennyi igaz (pár hónapja még szerelmes volt), vagy a nyárból mennyi volt igaz, vagy megbánja-e később, meggondolja-e magát később. Már semmi sem érdekel, meghozott egy döntést, én pedig hónapok óta erre vártam. Végre lezárhatom és továbbléphetek... Vagyis, elkezdhetem felszedegetni a darabjaimat a földről. Elkezdhetek gyógyulni. Természetesen baromira fáj, feleannyira sem viselem jól, mint amennyire a külvilágnak mutatom... De a végére már annyira kikészített az egyhelyben toporgás, a reménykedés, hogy csak azt kívántam, lépjünk valamerre, előre vagy hátra, már mindegy. Hátrafelé léptünk. Barátok maradunk.

Én még mindig szeretem őt, és nem tudom, ez változik-e valaha. Nem tudom igazából, mit érzek, össze vagyok zavarodva. Undorodom a romantikától, a szerelmes számoktól, a közös számainkat soha az életben nem akarom újra hallgatni. Kiüresedtem teljesen, és nincs senki, akivel beszélhetnék erről. Nem tudom, mikor történt, de mindenki eltűnt mellőlem, csak Ő maradt, vele meg nem akarok erről többet beszélni. Arra kell koncentrálnom, hogy újra barátok lehessünk.

Nos, a történtek miatt úgy gondoltam, fel sem nézek többé és bezárom az egész blogot, hiszen nincs már értelme Neki, nekem, a Homo sapiens-lobbinak, vagy bármi másnak. De ma úgy döntöttem, egyszer még felnézek ide és írok, magamnak, magamról. Talán megpróbálhatnám átformálni ezt a blogot, és áthelyezni a hangsúlyt Róla, Magamra. Talán az életemet is megpróbálhatnám áthelyezni... Megpróbálhatnék magamra koncentrálni. Nem tudom, most még semminek sincs értelme. A napok üresek és jelentéktelenek, nem csinálok semmit, azt is egyedül. Nem látom, mi lesz holnap, a jövőmmel, de nem is érdekel. Nem jó Vele lenni, de nem jó Tőle távol sem.

Azon töprengek, létezik-e olyan, hogy felépülés, vagy örökké ilyen maradok.

Szeretettel,

Ana