Kedves Teott!

Elég felkavaró könyvet olvasok éppen - számomra sajnos minden felkavaró, ami megalapozott (vagy megalapozatlan) féltékenységre épül. Katona André: Mennyi időnk van? című könyve pont emiatt tépett darabokra, és most Rácz-Stefán Tibor: Mikrofonpróbáját is le kellett tennem, mert túl sok lett. A kedvenc párosom láthatóan és megalapozottan rossz végkifejlet felé halad, és ah... Darabokra tép. De én mindig is ilyen voltam, akár filmek, akár sorozatok, akár animék, mangák, könyvek, mindig hangoztattam, hogy nem szeretem a háromszögeket, hanem azt szeretem, ha van egy páros, akiket az ég is egymásnak teremtett, és lehetnek konfliktusaik, de azok sose harmadik személyből adódjanak. Igazából nem is a háromszögekkel van bajom, hanem ezzel a kellemetlen érzéssel, ami vele társul, a féltékenységgel, a bizonytalansággal, a bizalmatlansággal... Talán túlságosan is átérzem a sértett fél kétségeit, gyötrődését.

Dávid, a könyv egyik szereplője, retteg attól, mi lesz, ha a biszex barátja egyszer talál egy nála vonzóbb, szerethetőbb lányt, akibe beleszeret. Szerintem sok ember fél ettől, aki a saját nemébe szeret bele: mi van, ha a másik végül rájön, mégis csak a másik nemből keresne inkább magának valakit? De hát ez a legtöbb hetero emberben is benne van. Mindenki fél attól, hogy nem elég jó, és emiatt lecserélik, csak bennem ez hatványozottan van jelen. Egyetlen ellenszere a bizalom, a feltétel nélküli hit a másikban, abban, amit érez. Ez, hogy Dávid esetében látni a fiúja és a harmadik személy szemszögét is, azonban kipukkasztja ezt a buborékot, megmérgezi ezt az egészet, hiszen Dávid hiába reménykedik, ha az olvasó látja, mi történik... Nekem pedig ez sok lett így mára. Nem is nagyon foglalkoztatott ez a "mi lesz, ha egyszer Őaz mégis inkább mást választ?" dolog, de ez a könyv megnyitott bennem egy csapot, és ha el is zárom, attól még tovább csöpög... Úgyhogy most megpróbálom szomorú, szakítós számokkal helyrepofozni a hangulatomat. Igen, pontosan ez kell! :D

Szeretettel,

Ana

Van egy anime, Méz és lóhere a címe (Hachimitsu to Clover), és bár sosem láttam az elejétől a végéig, nagyon sok idézet és jelenet van benne, amit szeretek. Az egyik kedvencem a következő:

To wish for your own happiness is sometimes coupled with another person’s unhappiness. What exactly should I pray for?

Szerencsére eddig még sosem kerültem abba a helyzetbe, hogy átérezzem ezt a gondolatot, de mindig is tetszett a mondanivalója. Ma rájöttem, hogy már kezdem érteni, mire gondolhatott Ayumi - bár ő a viszonzatlan szerelemmel küzdött az animében, a viszonzott viszonzatlan szerelem (vagy viszonzatlan viszonzott szerelem?) sem sokkal könnyebb, amiben érzem magam. Néha előtör az önző énem és azt kívánom, szakítson már Őaz a fiújával, hiszen haldoklik a kapcsolatuk és itt vagyok én. Aztán amikor órákra tűnik el, hogy filmezzenek, vagy közös programot csinálnak, akkor hatványozottan ezt kívánom, hiszen fáj, hogy annak ellenére, ami köztünk épülget, még mindig szereti őt. Néha pedig előtör a normálisabb, racionálisabb énem, amelyik pontosan a fenti módon gondolkodik: hiszen azt kéne néznem, mi a jó számára, mi teszi őt boldoggá. Ha szerelmes, miért kívánnám, hogy szakítsanak? De ha én is az vagyok, miért ne tegyem? Akkor most pontosan mit is kéne kívánnom?

Sajnos többször vagyok önző, mint racionális. Többször jutok arra a konklúzióra, hogy én igenis boldogabbá tudnám tenni, többet tudnék neki kínálni (aztán ilyenkor megszólal a cinikus énem: persze, mi többet? Se házasság, se gyerek, se vállon veregető rokonok...), mint a fiúja, és ilyenkor fáj, dühös vagyok, türelmetlen, meg minden más bajom van. Hiába fogom fel józan ésszel, hogy az ő boldogsága kéne, hogy számomra az első legyen, attól még néha igenis feltör belőlem a gyerek, aki egész egyszerűen csak annyit kérdez: és az én boldogságom? Azért ki fog imádkozni?

Van úgy, hogy boldogságot kívánni magamnak ugyanaz, mint boldogtalanságot kívánni valaki másnak. Mint egy érme két oldala.

Szeretettel,

Ana

Kedves TeOtt!

Nem vagyok férfi, pláne nem magabiztos, de emlékszem, amikor először olvastam a címben szereplő sort a könyvben, mennyire meghökkentem annak igazságtartalmán. Simonnak, valljuk be, alapvetően igaza van. Nem szabadna cimkéznünk, nem kéne, hogy legyenek különböző "alapbeállításaink", de ettől még vannak. Ettől még tényleg az az elfogadott kép, hogy egy férfi akkor férfi, ha heteró, és a normális akkor normális, ha heteró. Minden más, ami ezen az "alapbeállításon" kívül esik, már furcsa számunkra, legyen szó bőrszínről, szexuális beállítottságról vagy bármi másról.

Tulajdonképpen én sosem voltam az a cimkézős típus. Emlékszem, egy régi barátnőm azt mondta rám, túlzottan liberális vagyok, pedig ez nem igaz - még csak abban sem vagyok biztos, pontosan mit jelent ez a szó, és hogy nem a humanistát használta-e helyette (az emlékek megkopnak, ahogy öregszünk...). Pedig én nem érzem így. Katolikus családban nőttem fel, "normális", "alapbeállított" környezetben, de valahogy a gondolkodásom messze meghaladja ezeket a cimkéket. Sosem tartottam furának az azonos neműek közti kapcsolatot, hiszen ha neki úgy jó, ha ő az adott embert szereti, ki vagyok én, hogy ítélkezzek vagy beleszóljak? Valószínűleg az önbizalomhiányom vezetett ehhez a felfogáshoz, semmi más. Nem szeretek beleszólni mások életébe, nem szeretek senkit sem zavarni, senkinek sem útban lenni, próbálok minden konfliktust másokkal messziről elkerülni... Sőt, igyekszem mindig ahhoz ragaszkodni, hogy az embernek megvan a saját élete, a saját dolgaival, ami, hogy bátyámat idézzem, mások számára SKH. Jó lenne egy ilyen SKH-alapú társadalomban élni, és ahelyett, hogy ítélkeznénk, meg petíciókat írnánk alá a melegházasság ellen, egyszerűen csak a másik ember képébe mondani, ahogy az irigy gyerekek szokták: SKH! Két pasi, két nő összeházasodik? SKH! Gyereket vállalnak? SKH! Csókolóznak az utcán? SKH! Az ő dolguk, az ő döntésük, az ő életük, az én világomat semmiben sem befolyásolják. Sosem fordult még fel a gyomrom meleg párok csókja láttán - hetero párok nyalifalija annál undorítóbb tud lenni. Nem a nemekkel van a baj, hanem a jóízlés határaival; amíg nem az embertől két centire szörcsögnek egymás szájába, mit érdekel engem, milyen neműek?

Talán tényleg túlságosan liberális/humanista vagyok.

Na mindegy. Huszonéves koromig én is "normális", "alapbeállítású" lány voltam. Mármint, mindig is a fiúk tetszettek, fiúkba szerettem bele, elkönyveltem magam heterónak, hiszen ez az alap. Néha megbámultam egy-egy lányt, abban meg semmi rendellenességet nem fedeztem fel, hisz ami szép, az szép, miért ne lehetne figyelemmel adózni neki? Aztán egy nap megismertem ŐAzt, és beleszerettem. Igen, Őaznak fogom hívni. Vagy Tevagyaznak, ha becézném. Elég béna vagyok a becenevekben... Mindegy, szóval megismertem Őazt, aki történetesen lány, és beleszerettem. Borzasztóan szerelmes vagyok. Őrülten. Ettől még nem érzem magam biszexuálisnak, mert ez az egész cimkézés dolog szerintem úgy hülyeség, ahogy van. Nem abba szerettem bele, hogy ő lány - hanem beleszerettem a lelkébe, és nem túlzottan érdekelt a tény, hogy milyen nemű. Úgy szeretem őt, ahogy van, és nem kívánom, bár fiú lenne, mert egyszerűen nem érdekel, és azt hiszem, ez kéne, hogy alapbeállítás legyen. Lelkekbe kéne beleszeretnünk, nem nemekbe. Nem kéne heterónak, melegnek, leszbikusnak, biszexuálisnak lennünk. Lehetnénk simán emberek, akik azt és úgy és ott és akkor szerethetnek, aki iránt csak megdobban a szívük... Nem látok ebben semmi rosszat, semmi undorítót.

Talán tényleg túlságosan furán gondolkodom.

Na mindegy, most ennek a szerelemnek a tragikomédiáját élem éppen. Borzasztóan nehéz, és nem azért, mert mindketten lányok vagyunk. Bár ott tartanánk már! Szeretnék ezekkel a mindennapi gondokkal, problémákkal küzdeni, mert az azt jelentené, hogy már együtt vagyunk. De attól még, hogy két ember szereti egymást, ez nem jelenti azt, hogy együtt is lehetnek... Egyrészt messze van. Olvastam a minap egy idézetet, hogy a távkapcsolat már hogy ne lenne normális, hiszen képzeljük el, milyen kicsi az esélye, hogy a Föld lakosságát nézve minden ember 15 km-es körzetben megtalálja élete szerelmét. Van ebben valami, de attól még nem egyszerű... Sőt, baromi nehéz megküzdeni a hiányával, azzal, hogy nem lehet mellettem, nem találkozhatok vele, nem ölelhetem meg, ha olyan kedvem tartja, nem nézhetek bele mélyen a szemébe, nem suttoghatom a fülébe, mennyire fontos számomra. De ha itt lakna a szomszédban, akkor sem tehetném meg: kapcsolatban van ugyanis, elég régi párkapcsolatban egy fiúval, és ez az, ami megöl igazán. Ez vezetett rá, hogy végül elkezdjem ezt a blogot, mert szerettem volna kisírni valakinek a bánatomat, mégsincs senki a környezetemben, aki megértené ezt. Nem dobná el a kapcsolatát, mindegy, mennyire haldoklik már, valami olyan bizonytalan és bonyolult dologért, mint én. És egészen eddig azt hittem, ez rendben van, talán azért, mert egészen eddig türelmes voltam. De ma valahogy mintha igazán megértettem volna ennek a gesztusnak a jelentését - vagy csak szar napom van / vagy csak elfogyott a türelmem. Mindenesetre ma fáj. Baromira fáj, hogy az, aki számomra AZ, aki számomra az igazi, akiért hajlandó lennék cimkézni magam, szembe menni minden alapbeállítással, minden normával, az egész világgal.. Aki számomra az igazi és a legfontosabb, annak nem jelentek annyit, hogy ő is így érezzen. Tudom, hogy szeret engem, és tudom, hogy törődik velem. Mégsem dob el mindent és mindenkit, hogy velem lehessen. Mégsem löki félre az összes akadályt, hogy értem szaladhasson. Mégsem küzdi át magát mindenen. Annyira nem vagyok fontos, hogy megoldást keressen a helyzetre. Annyira nem akar engem, hogy szakítson értem a jelenlegi életével - én viszont pontosan ennyire szeretem őt, akarom őt, és ez a tudat annyira fáj, hogy darabokra szaggat.

Szeretnék annyira fontos lenni, hogy velem akarjon lenni, és ne csak akarjon, hanem tegyen is érte, mutassa ki. Szeretnék nem csak lopott, elszórt bókokat kapni, hogy ne bántsuk meg a harmadik félt. Szeretnék én lenni az első és az egyetlen, akiért küzdenek, aki megér annyit, hogy érte nyúljanak - olyan fájdalmas mindig csak nekem teperni, nekem nyúlni... Soha senki nem szeretett eléggé ahhoz, hogy ezeket megtegye értem. Mindennél jobban vágyom rá, hogy valaki megőrüljön értem annyira, hogy ne akarjon józanul gondolkodni, vagy várni, vagy taktikázni, és ne féljen a következményektől, csak kövesse a szíve által diktált, ellenállhatatlan vágyat. Hiszen én is ezt teszem! Én sem gondolkodom józanul, én sem félek attól, mit hoz a jövő, és én sem tudok ellenállni ennek a szerelemnek.

De még ennél is jobban szeretném, ha a személy, aki mindezt megadja nekem, Őaz lenne... Mert számomra Ő az.

Szeretettel,

Ana

Kedves TeOtt!

Ma rádöbbentem, hogy nincs senki, akivel megoszthatnám a gondolataimat.

Vannak barátaim, félreértés ne essék. Sokan vesznek körbe, mégis, amikor úgy éreztem, valami éppen nagyon rosszul esik és muszáj azon nyomban kibeszélnem valakivel, rájöttem, hogy nincs senki, akinek elmondhatnám, akivel olyan lenne a kapcsolatom, hogy rá merném bízni a gondolataimat. Görgettem a neveket a facebook listámban és rájöttem, hogy ebben az értelemben teljesen egyedül vagyok. A következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy a gportal főoldalán pötyörészek az oldalam címével játszadozva. Még csak az sem volt kérdéses, mi legyen a címe (pedig borzasztó nehezen adok címet bárminek is), vagy hogy miről szóljon (képtelen vagyok sokáig megmaradni egy témánál). Igazából a létszükséglet hajtott, az inger, hogy mielőbb találjak egy helyet, ahol leírhatom, kiírhatom magamból azokat a gondolatokat, melyeket nem tud senki meghallgatni. Ez a blog az én új, multifunkcionális barátom/barátnőm (nem akarok diszkriminatív lenni, hogy megszabom a nemét).

Nem azzal a céllal írok, hogy ezt bárki is elolvassa rajtam kívül - gondolom, jó sok blog kezdődik ezzel a szöveggel -, de nem bánom, ha akadnak olvasók. Hátha valaki éppen borzasztóan unatkozik, és a gondolataim lekötik őt annyira, hogy elüssön egy kis időt az életéből velem. Vagy épp valami válságot él át, mint én, és egy-egy véletlenül elcsípett soromban magára ismer. Vagy épp ideges és mindenáron bele akar kötni valakibe; itt regisztráció nélkül lehet anyázni - bár az ilyen kommenteket azért moderálom, törlöm. Nem tudom. Szeretném, ha ez a blog jó lenne nekem valamire - és ha közben nektek is jó, annak csak örülök!

Ja, igen, a blogom alkotóelemeiről: a címet a Rómeó és Júlia (Romeo et Juliette) egyik dala, az Egy nap (Un Jour) adja, ezt a dalt rongyosra hallgattam tiniként, és kibőgtem rajta a szemem. Ez a dal tartotta életben azt a reményemet, hogy egy nap majd rám talál az igaz szerelem, egy nap majd engem is szeretni fog valaki. A menük tetején található kis szövegek pedig Becky Albertalli: Simon és a Homo sapiens-lobbi című könyvből származnak, amely szinte majdnem tökéletesen felvázolja a jelenlegi helyzetemet, így jól esik, hogy ezt tettem meg gerincnek (erre utal a szeretettel, Ana elköszönés is). A képeket pedig a weheartit oldalon találtam.

Ami a megszólítást illeti, mivel ez a blog főként magamnak, senkinek, mindenkinek, illetve új képzeletbeli barátomnak/barátnőmnek szól, ezért fogalmam sem volt, hogyan kéne indítanom minden bejegyzést. A dolgok közepébe vágni olyan tahóság... Sziázni meg kissé idétlen. Így lett végül ez. Mert ha nem olvasod ezeket a sorokat, akkor felesleges azon aggódnom, hogyan szólítsalak meg. Ha viszont olvasod őket, akkor ezek szerint Te, Ott, éppen vagy valahol most. Talán te is szerelmes vagy. Talán te is szenvedsz. Talán téged sem hallgat meg senki, vagy talán csak éppen mostanság, ma, ebben a percben nagyon egyedül érzed magad. Hát, remélem, hogy TeOtt találsz majd valamit a blogomban, bármit, amit magaddal cipelhetsz, amit a lelkedbe építhetsz, és néha visszanézel majd, ha úgy tartja kedved!

Szeretettel,

Ana